Pitvaros

Weboldal

Pitvaros község külterületén már a XXII. század környékén is éltek, neve 1470-ben tűnik föl Pythwarus néven, de bizonyítják az ásatások, amelyet Móra Ferenc kezdett el a Pitvarosi Pusztákon. A török és a tatár dúlás idején a terület kihalt. Hosszú évszázadokon keresztül pusztaság. A XVII. Században az akkori Magyarország északi területéről sok szlovák család költözött az Alföldre, elsősorban a jobb megélhetést keresve. Voltak, akik az 1687. évi eperjesi vésztörvényszék felállítása után vallási és politikai okokból hagyták el a falvaikat. Főként Mária Terézia, majd II. József uralkodása esetén az evangélikus főurak hozták birtokaikra a szlovák családokat. Így jött létre az Alföldi pusztán pl. Békéscsaba, Tótkomlós és Szarvas. A XVIII. század végén báró Harukker János György Zólyom, Hont, Liptó, Gömör és Nógrád megyékből Nagylakra toborozott szlovákokat. Miután egyesek itt is föld nélkül maradtak, kibérelték a pitvarosi pusztát. A királyi kamara birtokán rendkívül nehéz körülmények között éltek. Olyan szerződésük volt, amelynek feltételeit a kamara diktálta, és azok betartásához szigorúan ragaszkodott. Évtizedekig még úrbéres községet sem alkothattak. Később a bérelt földet megváltották. Az örökváltság összegét a kincstár olyan magasan állapította meg, hogy annak törlesztése az egyébként is eladósodott parasztcsaládok nagy részét tönkretette. A behajtás további árat is követelt, nevezetesen elvesztette Pitvaros a területének kétharmad részét a jelenlegi Csanádalberti, majd Ambrózfalva területeit, amelyek Pitvaros község területei voltak. Ezzel jelentősen megkurtult Pitvaros határában a földterület.A századforduló idején a község lakosságának többsége már nincstelen munkásból tevődött össze. Ezek az emberek a község határán kívül kerestek munkát, bejárták az egész országot sokszor betevő falat nélkül. Embertelen körülmények között éltek. Voltak, akik az Amerikai Egyesült Államokban, s mintegy 50 család a franciaországi szénbányákban dolgozva keresett kenyeret. A XX. század hozott enyhülést a nyomorúságos helyzetre. Az 1944-45-ös háború után földek kaptak az itt élők, és ráadásul nyelvük és kultúrájuk fejlesztésére nyílott lehetőség. 1947-ben azonban az itt élő szlovákság egy része engedve annak az agitációnak, amely alapján Pitvaros települését elhagyva a jelenlegi Felvidékre /Szlovákia/ települtek át jobb lehetőség ígérvényének reményében. Gútáról - a Benes dekrétum alapján a magyarok háborús bűnösnek kikiálltattak, és ezért cseh területre, illetve Magyarország területére deportálódtak, kényszer áttelepültettek. A magyarság tragédiáját jelentette. A pitvarosi pusztára 1816-ban nagylaki szlovák zsellérek települtek, akiknek nagy része az 1800-as évek tájén Tótkomlósról költözött Nagylakra. Tótkomlóson a lakosság gyors ütemben szaporodott, de a község határában kevés volt föld, s ennek következtében a megélhetés lehetősége kicsi. Így kerültek át a pitvarosi pusztákra is. 1797-ben a Országos Központi Királyi Kincstár Igazgatóságához fordultak azzal a kéréssel, hogy a pitvarosi pusztán földhasználathoz jussanak. Ezt a kérésüket a Kincstári Kamara akkor elutasította. Csak 1800. augusztus 24-én a 14.158/1800.sz. levelében arról értesített őket, hogy a pitvarosi kincstári pusztával már céljai vannak a kamarának. Ellenben felajánlotta neki Nagylakot, ahol sok megműveletlen úrbéri föld volt. Így a tótkomlósi zsellérek Nagylakra kerültek. 1802-ben 200 szlovák család jelentkezett az új területre, egyesek a földterületeket rögtön megművelték. 1803. tavaszán hozzáfogtak a tanyák és lakóházak építéséhez. Az elkövetkezendő esztendőkben Gömör, Zólyom, Liptó és Nógrád megyékből újabb családok telepedtek le Nagylakon, a Torontál megyei Sztamóra község lakói mindenestől áttelepültek Nagylakra. Igen megszaporodott így a lakosság és a megélhetés szinte nullával vált egyenlővé. A gondok megoldása érdekében Raksányi Imre tanítót és Sztratyinszky Márton gazdákat Bécsbe küldték, járjanak el a Királyi Kancselláriánál, hogy a pitvarosi puszta egy részét bérleményként megkaphassák. A küldöttek szerencsével jártak:1815. december 18-án 175 család kötött szerződést a Kincstári Kamarával, és 1816. tavaszán meg is kezdték a föld megművelését a pitvarosi puszta Csanádpalota felöli részén. Az első szerződés szerint az 1816-ban pusztára települtek 3313 holdat kaptak, majd november 13-ára az új szerződésekkel 4466 holdra nőtt a szerződött terület. 1817. februárjára újabb 180 holdat kértek. Ezzel a lehetőség kimerült, ugyanis kikötötték, hogy csak családfő vagy a legidősebb családtag veheti át a családnak kiadott bérletet. 1834-ben 7592 holdat bocsátott a kamara harmados művelésre a pitvarosiaknak. E mellett szekérrel is fuvaroztak a kincstárnak, és minden harmados 18 gyalognapszámmal tartozott a kincstárnak. A kamarai meghatározás szerint a bérlők búzát, árpás, zabot és kukoricát termelhettek. A földek ló, vagy ökör vontatású faekével szántották rendkívül sekélyen. Kézzel vetettek és kézzel arattak. A gabonát lovakkal csépelték. A föld megmunkálása ugyan minden idejüket lekötötte, de így is közel 1000 szarvasmarhát, 650 lovat és 700 sertést tartottak. Nem telepíthettek a pitvarosiak szőlőt, mivel a Nagylakon lévő házaikat a telepesek átmeneti időre elhagyták, ugyanakkor a szerződés kimondta, hogy a bérleti alatt nem adhatják el. Ugyanakkor két helyen is fizetnie kellett adót, amely ellen többször fellebbeztek eredménytelenül. A föld nem kapott tápanyag utánpótlást, így nagyon silány minőségű lett. Holdanként 2,25 q termett a pitvarosi határban. Ugyan ilyen mérőszámmal termett az árpa. A kukorica 5-6 q adott. Az állattenyésztéshez legeltetés körében pásztorokat fogadtak. Saját szükségletre kendert is termeltek, melyet az asszonyok és lányok a téli hónapokban feldolgoztak. Házi szövőszékeken abroszokat, terítőket, zsákokat, pokrócokat készítettek a kócból kötelet vertek. 1823-ban engedélyt kaptak malom felállítására. 1840-ben építették a másik lóvontatású étkerekes malmot. Mindkét malom az egyház tulajdonában működött. Az első 175 család letelepedése után 1824-ben temetőhely kijelölését végezték el. Mivel a puszta több mint 10 km-re volt a bérlők lakóhelyétől a gazdálkodás is sok teendőt okozott nekik. Az ideiglenes lakóhelyek: fölbe ásott kunyhók náddal, gyökérrel, rőzsével, kukorica szárral letakarva és sárral betapasztva. A földfelületi házikók is nagyon kicsi méretűek voltak, kicsi ablakkal. A szobákban, kunyhókban egy asztalka, néhány szék, priccs és ruhának láda jelentették a bútort. A falunak csupán egy utcája volt. 1840-ben a pitvarosi telkeket tagosították és elindult a mérnöki szabályozás, és ennek kapcsán az új telkekre 290 házat építettek, melyek földből verték, a tetejüket nádból, zsuppszalmából, zsindelyből készítették. Az egy és kétszobás házban a padozat döngölt állagú, a szobákban búboskemence. A pitvar szabadkéménnyel volt ellátva. Ezek tetejére 10-15 cm vastagon kukorica szárat, erre szalmát vagy trágyát raktak, majd földdel betakarták. Az épületek családok összefogásával létesültek. Gyakran kölcsönöket kellett felvenniük. A település ezért sakktábla szerkezetű, merőleges utcákkal. Annak ellenére, hogy a pitvarosiak szegényesen éltek, házaikat szépen, rendben tartották. Az asszonyok tavasszal és ősszel mindent kimeszeltek. Az étkezésük is szegényes volt, különösen nyáron. Tarhonya, lebbencs leves, zsíros kása és tej volt a fő eledelük, és természetesen baromfi meg disznóhús. A tél elején minden háznál levágtak egy-két hízót, szalonnáját, húsokat befüstölték.Egyszerű ruházatban jártak. A férfiak rövid kabátban, nadrágban, nyáron gatyában. A kabát alatt színes anyagból készült mellényt viseltek, a fejükön kalapot. Télen, különösen vasárnaponként bundába, bekecsbe bújtak, vagy fehér szűrt vettek magukra. A lábukon puha szárú csizmát hordtak. A nők a sötétkék, a barna és a fehér színeket kedvelték. Rövid blúz és szoknyát viseltek. A fiatal asszonyok szalagos kötényt kötöttek maguk elé. A menyecskék főkötőt tettek a fejükre, a lányok varkocsba fonták a hajukat. Télen cifra bekecsbe jártak. Ünnepkor kordován csizmában mentek a faluba. A gyerekek bekecsben és otthon készült házi szőttes alsóban jártak az iskolába. A fiúk inge csak derékig ért és nem volt gallérja. A lánykák kicsi koruktól sok szoknyát hordtak. Az ing és az alsószoknya házi szőttesből készült.Orvos nem volt a faluban, de sokan nem is hittek ilyen tudományban, ezért gyógyfüvekkel gyógyították magukat, és javasasszonyokhoz jártak. Hittek a babonákban. Járványok esetén nagyon sokan haltak meg pl. 1831-ben 76 ember halt meg tífuszban, amit Istenverésnek tartottak. A letelepedés utáni években nagyrészt analfabéták voltak. A falu jegyzője látta el az írásbeli feladatokat. Az első iskola 1824-ben egy tantermű, majd néhány év múlva két tanterművé alakult át, s végül lett 8 osztályos. A lakosság csak szlovák nyelven beszélt, majd az 1840-es években kezdtek el magyarul is tanulni. 1854-ben 2009 ember élt a községben. Ebből 1020 volt a férfi és 989 a nő. Nemzetiségi megosztás szerint 1951 szlovák, 28 magyar, 14 zsidó, 8 szerb, 7 német és 1 cigány. A pitvarosiak a letelepedés évében létrehozták az önkormányzatukat jelentő falugyűlést, a település legfelsőbb fórumát. Ennek tagja volt minden családfő. Évente többször is összehívták, majd elöljáróságot választottak. Ők képviselték a telepesek érdekeit a kincstárral szemben is., küzdve a falu önállóságáért. Általában a legrátermettebb embereket jelölték. A jegyző volt az az értelmiségi ember, aki értett az adminisztrációhoz. A templomot 1882. december 17-én ünnepélyes keretek között felszentelték. A templomra több mint 10 évig gyűjtöttek. Stílusa: neobizánci.